Douglas Adams – Viszlát, és kösz a halakat!
Szeretnék idézni egyet a kedvenc trilógiámból. Nap mint nap eszembe jut ez a rész és félő, hogy a végén én is a saját világomba fogom száműzni magam.
A háza kétségkívül különös volt, és mivel ez volt az első dolog, amivel Arthur és Fenchurc találkozott, talán jó lenne tudnunk, hogy milyen is volt. Ki volt fordítva. Nagyon ki volt fordítva, olyannyira, hogy a szőnyegen kellett parkolniuk. Végig azon, amit normális esetben a külső falnak hívnánk és ami belsőépítész által tervezett rózsaszínnel volt dekorálva, könyvespolcok voltak, és még egy pár azokból a furcsa háromlábú asztalokból, félkör alakú tetőkkel, amik úgy állnak, hogy azt gondolnánk, valaki éppen keresztülhajította rajtuk a falat, és olyan festmények, amik olyan megnyugtatónak voltak festve. Ahol az egész igazán furcsa kezdett lenni, az a tető volt. Az egész tető visszahajlott önmagába, mint valami olyasmi, ami nehéz éjszakákat szerzett Maurits C. Eschernek, és nem célja az elbeszélőnek azt sugallni: talán akkor álmodta meg ezt a képet, – bár ezt néha nehéz elmondani a képeire nézve, különösen arra az egyre amin azok az idegesítő létrák vannak – miután már volt egyen, például a kis csillárok miatt, amiknek ugyebár belül kellene lógniuk, és mégis kívül voltak felerősítve.
Zavarba ejtő.
A felirat a bejárati ajtó felett ez volt: ‘Kerülj kijjebb!’ és Arthurék – igazán idegesen – kimentek. Természetesen Belül volt a Kívül. Durva téglafal, masszív konnektorok, az ereszcsatorna jó állapotban, egy kerti ösvény, egy pár kis fa és néhány kifordított szoba. A külső falak befelé húzódtak és izgalmasan elkanyarodtak, majd a végén kinyíltak, persze mindez egy optikai csalódás miatt, amitől az a bizonyos Maurits C. Escher a homlokát ráncolta volna és csodálkozott volna, hogy hogyan sikerült az Atlanti-óceánt bekeríteniük.
- Helló – mondta John Watson, illetve Wonkó a Normális.
Jó, gondolták Arthurék magukban, a ‘Helló’ az valami olyan, amivel megbirkózunk. – Helló – mondták, és mindannyian meglepetten mosolyogtak.
Később John Watson különös módon vonakodott a delfinekről beszélni és akárhányszor megemlítették neki, azt mondta: ‘Ezt már elfelejtettem…’, és felettébb büszkén mutogatta nekik sorra a háza különcségeit.
Valami különös módon – mondta – ez örömet okoz nekem, és senkinek sem okoz gondot – folytatta -, hogy a látszerész sem tudta kijavítani. Arthurék kedvelték John Watsont. Nyitott volt és megnyerő, és úgy tűnt, képes arra, hogy akár önmagán is nevessen, mielőtt valaki más megtenné.
- A felesége valami doboz fogpiszkálót említett. – mondta Arthur egy fürkésző pillantás kíséretében, mintha attól félne, hogy a hölgy hirtelen kiugrik az ajtó mögül és újra megemlíti nekik. Wonkó a Normális felnevetett. Egy könnyű kis nevetés volt és úgy hallatszott, mintha nagyon régen sokat nevetett volna így, boldogan.
- Ó, igen – mondta – az akkor volt, amikor végül rájöttem, hogy a világ teljesen megőrült, és megépítettem a Menedékhelyet, hogy beletegyem. Nem nagy dolog, de azt reméltem, hogy így majd jobb lesz.
Ez volt az a rész, ahol Arthur kezdett ismét kissé ideges lenni.
- Itt – mondta Wonkó a Normális – most a Menedékhelyen kívül vagyunk. – Ismét rámutatott a durva téglafalra, a konnektorokra és az esőcsatornára – Menjetek keresztül azon az ajtón – mutatott rá az első ajtóra, amin eredetileg beléptek – és akkor bementek a Menedékhelyre. Megpróbáltam kedvesen dekorálni, hogy a bennlakók boldogok legyenek, de annyira kevés, amit egy ember tehet. Mostanában nem szívesen mennék be önszántamból. Ha mégis kedvem szottyan – bár újabban ez ritkán történik meg – egyszerűen csak ránézek a feliratra az ajtó felett és megrettenek.
- Arra? – kérdezte Fenchurch, és igazán izgatottan rámutatott egy kék plakettre, amire néhány utasítás volt írva.
- Igen. Ezek azok a szavak, amik végül is ilyen remetévé változtattak, amilyen mostanra lettem. Igazán hirtelen történt. Láttam a szavakat és tudtam, mit kell tennem.
A felirat ez volt:‘A pálcikát körülbelül a közepénél fogd meg. A kihegyezett végét vedd a szádba. Illeszd a fogaid közé, csorbíts ki, utána rághatod. Leginkább ki-be mozdulatokkal szokás.’
- Azt hiszem – mondta Wonkó a Normális -, hogy a civilizáció, ami annyira elvesztette a fejét, hogy részletes utasításra van szüksége ahhoz, hogy egy fogpiszkálót használni tudjon, az már nem az a civilizáció többé, amiben én élni tudok és amiben normális tudok maradni.
